A Vakvezetőkutya Kiképző Iskola alapjait Ritnovszky János teremtette meg, aki „kétkezi” munkával felépítette a mai VKI elődjét. Mára már csak a terület azonos, az épületek átépítésen mentek keresztül. A telken a kutyusok élőhelye, a tanpálya és az iskola épülete található. Ami érdekességként említhető, hogy a tanpálya végén álló híd rendelkezik egy leágazással, ami ma már nem funkcionál, de Ritnovszky idejében fontos szerepet kaphatott volna. Ugyanis tervként szerepelt vízimentőkutyák kiképzése is, ami a Duna közelsége miatt logikusan jó ötletnek tűnt, de az anyagi helyzet nem engedhette e terv megvalósulását.

Az iskolát a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége támogatja. A kutya tanoda vezetője Farkasné Schiff Mónika és a négy kiképzőlány (Danyi Mária, Mészáros Darinka, Renkó Zsuzsanna, Vörös Enikő) azon munkálkodnak, hogy a vak emberek élete könnyebbé válhasson. Emellett otthonra lel itt mindazon látássérült, aki kutyust szeretne, aki későbbiekben tanácsokra, segítségre szorul.

A kiskutyusok itt kezdik pályafutásukat. Nem mindegyikőjük jut el a célig, így vannak, akik jelzőkutya „képesítéssel” hagyják el az almamátert és akadnak olyan ebek is, akik alkalmatlanok erre a munkára, így visszakerülnek a civil életbe. A kutyusok mellett cicák is élnek a kiképzőközpontban. A macskák fontos részei a kiképzésnek, hiszen a tanoncoknak közömbösnek kell lenniük a nyávogó népséggel szemben. Nem egy cirmost fogadott be az iskola, ahogy már kóbor eb is került kenel mögé, sőt még kiképzés alá is. Sokszor a vegyes vér jobb tulajdonságokat produkál, mint amivel egy fajtiszta kutya rendelkezik.

Ez, azonban ritka. Az intézmény szinte csak labradorokat és golden-retrievereket vesz képző szárnyai alá.

Évente 20-25 négylábúból válik vakvezető. Ez persze csak statisztika. Van, amikor ennél több vak ember juthat hozzá az igazi (segítő)társhoz.

Az „ebnevelde” pompás adottságokkal rendelkezik. A hatalmas telek ezernyi kutyaláb taposómalmaként szolgált és szolgál. Ilyenkor a bohém kutya-lélek igazi vágtát vihet véghez: lobogó fülekkel, nagyokat horkantva. Az átadósok/reflexesek azt tapasztalhatják, hogy a nyugalom szigetére kerültek, hiszen a „kutya-kórus” állandó muzsikálásától eltekintve idilli környezet fogadja a bentlakókat, a kedves, szeretetteljes fogadtatásról nem is beszélve.

Jómagam is ezekkel az érzésekkel hajtottam nyugovóra fejem, miközben a másnapra gondoltam.

Hét óra tájékán ébredek és kelek ki ágyamból, hogy aztán várjam Enikőt, de leesik az állam, amikor látom, hogy a kenelektől érkezik. (A kenelek szolgálnak a „bentlakó” tanoncok otthonául. Általában egy kenelben csak egy kis kópé lakik, akinek van saját kutyaháza is, emellett itt fogyaszthatja el az ennivalóját, olthatja szomját s van elég élettere, hogy kisebb-nagyobb dolgát is elvégezze.) Korán kezdi a munkát, hiszen egy kiképzőnek nem csak okítani kell a kutyákat, hanem gondoskodnia is róluk. A boxok felől igazi kórus fogadja az ébredni vágyót - így üdvözlik az ebek az éppen aktuális kenelezőt. A négy lány megosztozik a „eb-lakokon”, mindenkinek akad egy jó "adag". A belső terek kitisztítása, étel-ital "felszolgálása" és társaik – ezek várnak a lányokra.

A munka barátok között sem nevezhető nőiesnek és ez alá nem csak a boxok tisztítása tartozik, hanem maga a munkakör: a vakvezetőkutya kiképzés. Ennek ellenére vagy épp ezért – választotta ezt a szakmát Enikő, aki már 19 évesen a VKI munkatársa volt. Mindig is szerette a kutyákat és értett is hozzájuk, ezért egy percig sem volt kérdéses megállja-e a helyét. Igazi álma a rendőrtiszti elvégzése lett volna, de egy térdsérülés miatt ez meghiúsult. Így került a kutyakiképzőbe, ahol munkája nyomán sok vak ember kapott új életet.

A kutyusok egyre halkabban zengik vakkantó monológjukat, miközben a kenel-udvar ajtaja döngve becsapódik. Pár perc múltán a nappaliba lépve Enikő hozza az első delikvenst, aki nagy csaholások közepette igyekszik mindenkit megnyalni, aki nyelvnyújtási távolságban tartózkodik. A helyiség berendezése igazán otthonos. Egy kanapé, asztal társaságában, szemközt egy óriási szekrény, amely többek között jutalomfalatokat is rejt, egy asztal székekkel és egy pici szórakoztató sarok TV-vel és hifitoronnyal. Az épület magába foglal még egy iroda-helyiséget, öltözőt, kiképző-szobát, konyhát és négy két ágyas lakrészt az átadósok kényelmére.

(Az átadó egy kéthetes tanfolyam mely során a gazdik megismerkednek leendő vakvezetőjükkel. A két hét, azonban nem csak az ismerkedésről, játszásról szól, hanem a kemény, koncentrálást és fizikumot egyaránt igénybevevő munkáról. Hiába szimpatikus egy kutya számára a gazdi az összeszokás a munka során egészen más alapokon nyugszik. Nap, mint nap a kiképző közreműködésével járják a párosok a várost, gyakorolják a nehezebb helyzeteket és legyőzik az esetleges félelmeket. Itt sincs vége a történetnek, hiszen a fegyelmezés életbevágóan fontos, így a napi menet lényeges része az engedelmesség kiharcolása, az eredmények ismétlése, a folyamatos gyakorlás. Az utca, azonban nem mindig tudja felvonultatni az összes akadályt, ami egy párosra várhat. Ilyenkor lép közbe a tanpálya, ahol akadályok egész garmada nehezíti a tanoncok dolgát. A tanfolyam végén vizsga várja a bentlakókat, mely során górcső alá kerül tudásuk a fegyelmezés, a tanpályai és az utcai közlekedés során.

A szobák a reflexesek otthonául is szolgálnak, hiszen igaz, hogy egy kutya-gazdi páros vizsga után szinte tökéletesen együtt tud működni, gondok és hibák mindig előjöhetnek. Ilyenkor a reflex, azaz frissítő program során gyakorolják a kiképzővel a problémákat és végül megpróbálják elhárítani azokat.)

A vakvezető hám percek múltán a megfigyelendő még bohém kiskutyán köt ki, aki élvezi az új maskarát. Még nem tudni vajon alkalmas-e erre a feladatra, így az utcán minden mozdulatát figyelem kíséri. Kilépve az ajtón belevetjük magunkat Csepel színpompás világába. Buszozunk, meglátogatjuk a helyi piacot és pár megállót a csepeli HÉV jótékony zötyögésével hagyunk hátunk mögött. A kis tanonc érdeklődve figyeli a könyökét hajtogató járművet és még a hangos fék sem mozdítja ki rendíthetetlen nyugalmából. - Ezek már jó jelek? - kérdezem Enikőt, aki épp dicséri a lelkes ebet. - Mindenképp, bár még itt sem dől el minden. De az első jelek azt mutatják alkalmas lesz a feladatra.

Egy órás zötykölődés, sétálás, azaz megfigyelés után térünk vissza a kiképző központba, ahonnan épp akkor visznek el egy kilenc hetes kölyköt a felnevelésére jelentkezők. Enikő a felelőse sok más mellett a kölyöknevelésnek is. Mosoly terül szét arcán, amikor meglátja a vidáman nevetgélő családot a még kópé kiskölyökkel az ölükben. A kölyöknevelés ugyanis mindennek az alapja. Nevelőcsaládok nélkül nem lennének kiskutyák, akik közül aztán kikerülnek az igazi vakvezetők.

A magyarországi rendszer még nem olyan fejlett, mint Nyugat-Európában - meséli Enikő, hiszen külföldön valamiként más a felfogás ez ügyben. Negatív példa is akad sajnos: Kínában például nem engedélyezett a vakvezetőkutya tartása illetve tartani lehet, de eljárni iskolába, boltba, intézményekbe már nem. Így a vakvezetőkutya-kiképzés hanyatlik és jó, ha egy-két gazdi tudhat magáénak egy vakvezetőt, bár tudását kihasználni nem tudja. Kínában ugyanis az egyszerű kutyatartás is szabályozott. Délelőtt senki sem sétáltathatja ebét csak egy kijelölt időintervallumban. Emellett egy embernek csak egy kutyusa lehet. Ezek után persze nem meglepő, hogy az ázsiai országban kevesen vállalnak kutyanevelést.

Az általános statisztika – ami pl. Angliát illeti – azonban az hogy sok család vállal kutyanevelést, sokkal több, mint hazánkban. Idővel talán itt is változik a helyzet, de kétségtelenül nem könnyű egy év után örökre megválni az addigra megszeretett kutyustól, s bár nyilván a gondolat boldogító, hiszen a cél nemes, de az ember szíve akkor is meghasad. A kölyöknevelés azonban nem csak nevelőcsaládok segítségével zajlik. Vannak már olyan vak emberek, akik saját maguknak nevelnek kutyust s így a kötelék eleve már erősebb, nem kell ismerkedni a későbbiekben, és az előnyök tárháza ebben az esetben szinte kimeríthetetlen. Igaz még viszonylag kevesen merik ezt bevállalni.

A frissítő pihenés helyett csak a papírmunka miatt ül le Enikő az asztalhoz, aztán pattan is fel, hogy kivigye a „házába” a közben az udvaron futkozó kis "megfigyeltet" - hogy eztán újabb kutyussal térjen vissza. Ayda nagyon szeretetre méltó labrador-retriever lány. Meglepődök méretén, hiszen szerintem korához képest picike. Ettől függetlenül nagyokat csóvál, amikor észreveszi: most övé lesz a főszerep. Irány a fegyelmező. Lehet, hogy egy kívülálló úgy gondolná, hogy ez egy helyiség, vagy netán egy helyhez kötött tevékenység, ezzel szemben ez arról szól, hogy a kutyus megtanulja a szabályos viselkedést – helyszíntől függetlenül. Engedelmesség. Na, igen. Ez az, amire minden épül. Hiába egy jó, tehetséges kutya, ha nem tudja, hogy a gazda szava szent és sérthetetlen. Egy kezelhetetlen zseni sajnos a kutyák társadalmán sem segít, így megkezdődik a szokásos fegyelmezés. Behívás, aztán lábhoz rendelés. Ültetés, álltatás, fektetés és helyben maradás. Ayda már csak kis hibákat ejt, Enikő pedig láthatóan elégedett a kutyus teljesítményével. Az égi áldás éppen a fegyelmező végén köszönt ránk, de egy kiképzőnek ez sem jelent mást, maximum a csuklya felhajtását.

Negyven fok pluszban vagy húsz mínuszban: a kiképzés szempontjából semmit sem jelent, ahogy a szakadó eső, az áradó hótenger vagy a szikrázóan tűző napsugár sem. Reggel ugyanúgy útra indulnak egy kölyökkel, dacolva az időjárással, mert tudják munkájuk milyen felelősséggel jár.

Ayda egy kör futkosás után visszakerül a kenelbe, s déli 12 óra lévén elérkezik az ebédidő. Fél óra nyugalom –ahogy a naiv újságíró elképzeli. Pár szó a csapatban, gyors habzsolás, papírmunka – ezalatt épp csak le tudtam ülni és belekezdeni egy kis álmodozásba, melynek lényegi részét a pihenés tette ki – máris letelt a „nyugalmas délidő”. Újra a keneleknél járunk s a kutyák versenyt ugatnak a figyelemért. Enikő egy újabb tanoncot visz ki tanpályázni, aki az engedelmességi vizsgáját kitűnőre tette le, és halad az ellenőrző vizsga felé. Cuppog a cipőnk a sárban, melyet csak tetéz a zuhogó eső, de ennek ellenére Enikő arcán folyamatos mosoly ül, ahogy figyeli a kutyus vezetői technikáját. Látja kitartó munkájának eredményét. A tanpálya akadályai között minden megtalálható, mely szemnek, szájnak és sípcsontnak ingere. Szakadék, vasúti sín és vasúti korlát. Le- és fellépők, magas akadályok, amik torkon ragadják az embert, ha a kutyus nem figyel; híd és lépcsőfokok - s ez még csak egy töredéke a teljes akadály-halomnak. Enikőék lendületesen haladnak, és hamar a pálya végére érnek, ahol a kutyus nagy oldaldögönyözéses dicséretet kap - hibátlanul teljesített.

A fűre kiérve nem maradhat el az emlékeztető fegyelmező, de a kutyus a zuhogó eső ellenére sem hibázik, így a mai napon "átment a vizsgán", és Enikő mosolyát látva ez minden bizonyossággal remélhetően valóban megtörténik.

A negyedik kutyus sajnos nem tud útra kelni, hiszen épp ivartalanítják. A kutyaiskola orvosa, dr. Szilágyi Zoltán nemsokára végez a műtéttel, addig Enikő papírmunkába temetkezve várja, hogy hírt halljon tanoncáról. A várakozás percei neki munkával, nekem pedig szusszanással telnek - igazán belevalónak kell lennie annak, aki ezt a pergő-forgó, rohangáló munkát ilyen lendületesen tudja végezni. Fél óra után végül bemehetünk a pácienshez. A kutyus kábultan fekszik a műtőasztalon, de láthatóan jól érzi magát. - Az elkövetkezendő 1-2 nap nem lesz könnyű, de a kutyák hamar kiheverik a műtétet. – mondja Enikő miközben megsimogatja az ébredező ebet. Eközben megtudjuk, hogy a műtét sikeres volt és komplikáció nem lépett fel. Az este pedig közben szépen csendben leszáll – közeledik a nap vége, a munkavég hivatalosan pedig már rég eltelt. Az emberben rögtön felmerül a kérdés: vajon, hogy bírja ezt egy kiképző? Fél évig képez, nevel s lát felnőni kutyusokat, akiket megszeret s a végén mindig búcsúzni kell. Így a kérdésem a sötét udvaron éri utol Enikőt, miközben nem meglepő módon a kenelek felé tartunk. - Úgy lehet ezt csinálni, hogy van, aki vár. A sajátom, akit senki nem vehet el tőlem. A kenel ajtó döngve nyílik, de most nem hámmal fikszírozunk kutyusokat, hanem Enikő saját kedvencéhez, Tirához tartunk. A gyönyörűséges német-juhász kitörő örömmel üdvözli gazdáját. Az udvarhoz vezető ajtó kitárul és elkezdődik a nagy játék. Futkosás, dögönyözés, játszás - minden, ami egy gazdi-kutyus párost boldoggá tesz. A kifulladás küszöbén aztán megkapja Tira a vacsoráját, és pár simogatás és szó után ismét bezárul a kenel ajtaja, aznap utoljára. A fiatal lány összeszedi a holmiját és a kocsiban felbőg a motor. A kutyusok díszugatással búcsúztatják a kiképzőt. Másnap hétvége, de ez semmit sem jelent.

Szabadidejében Enikő tojásokat árul a csepeli piacon, hiszen azt mindenki sejtheti, hogy nem fog kiképzőként meggazdagodni – és még ez sem elég, hogy bizonyosan ne „unatkozzon” részt vesz a polgárőrség munkájában – tehát igyekszik óvni minket. Miközben figyelem, ahogy vezet, szinte hihetetlennek tartom, hogy ilyen emberek még élnek, akik mások megsegítéséért a szívüket adják oda, hiszen hiába, egy-egy kutyus mindenképp a szívhez nő, a kiképző fejében felvillannak a képek, amint először megy végig sikeresen a tanpályán, vagy hogy már nem kell fél óráig kiáltozni behíváskor a sikeres beérkezés reményében – ezek az emlékek mind a kiképző sajátjai. Aztán elérkezik az ellenőrző vizsga, mindennek megkoronázása, a siker mámorító, de rögtön utána új hét kezdődik: átadó hét, amikor egy új gazdit kell elfogadtatni a kutyussal, aki persze eleinte nem érti, aztán megszereti új gazdáját, miközben a kiképző szépen lassan kioldalaz a képből. A szív visszasírja a perceket, sokáig viszont nem lehet keseregni, hiszen másnap új nap kezdődik, és ezek az emberek köztük Enikő is, aki fiatal kora ellenére mégis tiszta szívből végzi ezt a munkát - újra tőrt döfnek a szívükbe csak azért, hogy pár hónap múlva egy újabb vak ember kiálthassa azt örömittasan: "Szabad vagyok!"

Horváth Niki